Utazz velem, az én világomba!

A hostelba 11 körül érkeztem, de becsekkolni csak 3-tól lehetett, szóval addig lent várakoztam a közös helyiségben. Kényelmes fotelek, sok ember, wifi, ingyen tea/kávé. Minden ami kell. Jó volt egy kicsit pihenni, filmet néztem és közben megterveztem a napirendet a következő pár napra.

3-kor becsekkoltam, egy négyágyas szobában két ír srác lakott, hozzájuk költöztem. Picit dumálgattunk, aztán én elmentem körülnézni a városban. A hostel környéke nagyon „belváros”: shopping centerek és hotelek váltogatják egymást, és mindegyik előtt 3-4 csöves kéreget vagy épp egy pár főből álló banda szívja a füvet. Eléggé nyócker, a mellékutcákba jobb ha nem megy az ember, főleg nem sötétedés után.

Közben meg ott van a város másik része, ami gyönyörű, tele van kis szigetnyi természettel. Nah az egyik ilyen „kis szigetre” vezetett az utam a délután. Busszal-metróval elmentem a Corona Heights nevű dombocska lábához, aztán kis keresgélés után megtaláltam a felfelé vezető utat. Azt hittem, hogy majd csak egy tipikus várost fogok látni fentről, nagy felhőkarcolókkal meg minden egyéb tartozékával, szóval kellemes csalódás volt felérve egészen a kikötőig ellátni. Fent borzasztóan fújt a szél, meg sütött a nap, de azért egy jó órácskát ücsörögtem és bámészkodtam.

Este időben visszaértem a hostelbe, vacsi után még ücsörögtem a közös helyiségben. Egyrészt a szobába nem volt wifi, másrészt meg jó volt új emberekkel dumálni, kicsit felfrissíteni az angolomat. Voltak Kanadából, Írországból, Svédországból meg még ki tudja honnan világutazó egyetemisták.

Másnap én mindenképpen a Golden Gate hídhoz terveztem menni, csak a "hogyan" része nem volt tisztázva. Először gyalog akartam nekivágni, de végül rávettem magam a biciklibérlésre, és ennél jobb döntést nem is hozhattam volna. Így egy nap alatt mindent meg tudtam nézni amit csak akartam.

Reggel 10 körül felkerekedtem, 11 után vettem át a bringát, nem sokkal később pedig megpillantottam a hidat, amiért tulajdonképpen elrepültem a nyugati partra.

Az időjárás nem volt az igazi, az előző naphoz képest sokkal hidegebb volt, esőre állt az idő és a délelőtti köd sem akart felszállni, a szélről meg ne is beszéljünk. De azért belevágtam, pici kóválygás után megtaláltam a híd feljáratát. A szél meg a dombra fel tekerés kicsit megviselt, de azért kitartottam. A híd túloldalán picit pihentem, aztán elindultam fel a "hivatalos" fényképkészítő magaslatra. Vagyis azt hittem, hogy oda megyek, és csak jó negyed óra múlva tűnt fel, hogy pont az ellenkező irányba megyek, és mind a 15 percet a hegyről lefelé gurulással töltöttem...

Végül nem bántam meg, mert egy nagyon szép partszakaszra értem, de azért utána visszatekerni a hegyre nem volt egy leányálom. A hegytetőn a szél majdnem lefújta a fejemet, majd megfagytam olyan hideg volt, és persze a köd sem szállt fel, mégis páratlan élmény volt ott lenni.

A visszaút picit kényelmesebb volt, és még maradt erőm letekerni a strandra, picit körülnézni erre-arra. Mikor már alig maradt erőm és az este is közeledett elindultam visszavinni a bringát a kölcsönzőbe. Úgy számoltam, hogy kb fél óra alatt odaérek, onnan meg kb egy óra az út a hostelig.

Azzal nem számoltam, hogy az egész úton újra felfelé kell tekerni. Borzasztóan kipurcantam, pedig nem tekertem többet 30 km-nél. Hazafelé vettem egy naaagy gombóc fagyit, úgy gondoltam megérdemlem.

A következő napon ugyan lett volna időm még délelőtt valamerre elmenni, de már mindent megnéztem, amit akartam, szóval csak a boltig sétáltam el meg vissza, szépen nyugisan összepakoltam, lezuhanyoztam, megebédeltem aztán elindultam a pályaudvarra hogy felpattanhassak a hátralévő végtelennek tűnő út első járművére.

 Még néhány fotó (katt a képre a többi megnyitásához):

Igen, igen. Még mindig nem bírok egy helyben ücsörögni, és ha egyszer elindulok, akkor miért is keresnék bármit, ami közelebb van Amerikánál? Indul a nyár, Camp Nicolet 2016, jövök!!

Érdekes módon a pakolást most majdnem 12 órával az indulás előtt befejeztem, vállon is veregettem magam hogy mennyire időben vagyok. 

Délelőtt indult a gépem, Amszterdami átszállással mentem New Yorkba. Végre sikerült ébren maradnom az egész úton, nagyon jó képeket csináltam Anglia fölött meg az óceán fölött is (kár hogy aztán elvesztettem a memóriakártyát, amin voltak...). Azért picit ijesztő látni a nagy semmit alattad, de inkább bele sem gondol az ember hogy bármi történhet. Amúgy nagyon sima utunk volt, gyönyörű idővel, napsütéssel.

A gépem helyi idő szerint négykor szállt le, egy másik new yorki reptérre kellett eljutnom, ahonnan hajnalban indultam tovább Los Angelesbe, Dallasi átszállással. Otthon lusta voltam rákeresni, hogy milyen módon fogok eljutni az egyik reptérről a másikra, de gondoltam úgyis lesz wifi, időm is lesz, majd New Yorkban kitalálom. Természetesen wifi volt, csak óránként csillagászati összegekért. Szóval végül erőt vettem magamon és megkérdeztem valakit, aki a reptéri transzferbuszt ajánlotta. Nyilván drágább, mint a sima buszozás, de még mindig olcsóbb, mint a taxi, vagy mint az internet lett volna.

A LaGuardia reptéren kerestem egy nyugis helyet, aztán aludtam egy nagyot hajnalig. Picit izgultam, mert a második gépem indulását előrébb hozták egy órával, így csak 40 percem volt átszállni. Reméltem, hogy nem egy hatalmas reptérre érünk majd, és a két kapu közel lesz egymáshoz, nem lesz komoly biztonsági ellenőrzés meg persze hogy nem fog késni a gépem. Minden simán ment, még el sem kezdődött a beszállás mire odaértem a kapuhoz. Már csak egy utolsó dolog maradt: a csomag. Vajon megérkezik Los Angelesbe? Direkt úgy pakoltam, hogy ha elkevernék, akkor is legyen nálam minden ami a táborba érkezésemig kellhet. Egy picit reméltem is, hogy elkeverik, mert akkor ingyen kiszállították volna a táborba, és nem kellett volna cipelnem, meg fizetnem érte :) De végül egészben megérkezett, nem volt átkutatva-legalábbis semmi erre utaló jel nem volt.

Igen, azt hittem hogy itt vége a nehézségeknek, de persze Los Angelesben sem volt rendes internet, csak fél óra free wifi, és ennyi idő alatt nem tudtam kideríteni, hogy milyen módon fogok a buszpályaudvarra jutni. Végül megint egy transzferjárat mellett döntöttem, mert a sima buszok nem igazán jártak a nemzeti ünnep miatt. A legközelebbi buszpályaudvarra mentem, egész elviselhető áron, onnan meg Greyhound (ez olyasmi, mint a Volán) busszal jutottam el arra a pályaudvarra, ahonnan indultam San Franciscoba. Este indultam, reggelre ott is voltam. Sajnos egész úton ült mellettem valaki, szóval nem tudtam rendesen elfeküdni, de azért így is elég jól aludtam.  A pályaudvarról már csak el kellett magam meg a csomagomat vonszolni a hostelig, pici pihenéssel, kajavásárlással együtt is csak fél óra volt. És extra hálás voltam magamnak hogy alig pakoltam valamit, az egész csomagom 30 kg körüli volt csak.

A tegnapi nehéz munka után nagyon jó volt reggel az istállóba menni.

Korábban nem gondoltam volna hogy ha majd a legjobb és a legrosszabb tábori élményemről fognak kérdezni, akkor ugyanannak a napnak a különböző eseményei fognak eszembe jutni.

Július negyedike itt hatalmas ünnep, a függetlenség napja. Mindenki megőrül. Legegyszerűbben talán úgy lehet leírni, mint egy második szilveszter.