A hostelba 11 körül érkeztem, de becsekkolni csak 3-tól lehetett, szóval addig lent várakoztam a közös helyiségben. Kényelmes fotelek, sok ember, wifi, ingyen tea/kávé. Minden ami kell. Jó volt egy kicsit pihenni, filmet néztem és közben megterveztem a napirendet a következő pár napra.
3-kor becsekkoltam, egy négyágyas szobában két ír srác lakott, hozzájuk költöztem. Picit dumálgattunk, aztán én elmentem körülnézni a városban. A hostel környéke nagyon „belváros”: shopping centerek és hotelek váltogatják egymást, és mindegyik előtt 3-4 csöves kéreget vagy épp egy pár főből álló banda szívja a füvet. Eléggé nyócker, a mellékutcákba jobb ha nem megy az ember, főleg nem sötétedés után.
Közben meg ott van a város másik része, ami gyönyörű, tele van kis szigetnyi természettel. Nah az egyik ilyen „kis szigetre” vezetett az utam a délután. Busszal-metróval elmentem a Corona Heights nevű dombocska lábához, aztán kis keresgélés után megtaláltam a felfelé vezető utat. Azt hittem, hogy majd csak egy tipikus várost fogok látni fentről, nagy felhőkarcolókkal meg minden egyéb tartozékával, szóval kellemes csalódás volt felérve egészen a kikötőig ellátni. Fent borzasztóan fújt a szél, meg sütött a nap, de azért egy jó órácskát ücsörögtem és bámészkodtam.
Este időben visszaértem a hostelbe, vacsi után még ücsörögtem a közös helyiségben. Egyrészt a szobába nem volt wifi, másrészt meg jó volt új emberekkel dumálni, kicsit felfrissíteni az angolomat. Voltak Kanadából, Írországból, Svédországból meg még ki tudja honnan világutazó egyetemisták.
Másnap én mindenképpen a Golden Gate hídhoz terveztem menni, csak a "hogyan" része nem volt tisztázva. Először gyalog akartam nekivágni, de végül rávettem magam a biciklibérlésre, és ennél jobb döntést nem is hozhattam volna. Így egy nap alatt mindent meg tudtam nézni amit csak akartam.
Reggel 10 körül felkerekedtem, 11 után vettem át a bringát, nem sokkal később pedig megpillantottam a hidat, amiért tulajdonképpen elrepültem a nyugati partra.
Az időjárás nem volt az igazi, az előző naphoz képest sokkal hidegebb volt, esőre állt az idő és a délelőtti köd sem akart felszállni, a szélről meg ne is beszéljünk. De azért belevágtam, pici kóválygás után megtaláltam a híd feljáratát. A szél meg a dombra fel tekerés kicsit megviselt, de azért kitartottam. A híd túloldalán picit pihentem, aztán elindultam fel a "hivatalos" fényképkészítő magaslatra. Vagyis azt hittem, hogy oda megyek, és csak jó negyed óra múlva tűnt fel, hogy pont az ellenkező irányba megyek, és mind a 15 percet a hegyről lefelé gurulással töltöttem...
Végül nem bántam meg, mert egy nagyon szép partszakaszra értem, de azért utána visszatekerni a hegyre nem volt egy leányálom. A hegytetőn a szél majdnem lefújta a fejemet, majd megfagytam olyan hideg volt, és persze a köd sem szállt fel, mégis páratlan élmény volt ott lenni.
A visszaút picit kényelmesebb volt, és még maradt erőm letekerni a strandra, picit körülnézni erre-arra. Mikor már alig maradt erőm és az este is közeledett elindultam visszavinni a bringát a kölcsönzőbe. Úgy számoltam, hogy kb fél óra alatt odaérek, onnan meg kb egy óra az út a hostelig.
Azzal nem számoltam, hogy az egész úton újra felfelé kell tekerni. Borzasztóan kipurcantam, pedig nem tekertem többet 30 km-nél. Hazafelé vettem egy naaagy gombóc fagyit, úgy gondoltam megérdemlem.
A következő napon ugyan lett volna időm még délelőtt valamerre elmenni, de már mindent megnéztem, amit akartam, szóval csak a boltig sétáltam el meg vissza, szépen nyugisan összepakoltam, lezuhanyoztam, megebédeltem aztán elindultam a pályaudvarra hogy felpattanhassak a hátralévő végtelennek tűnő út első járművére.
Még néhány fotó (katt a képre a többi megnyitásához):
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.