Utazz velem, az én világomba!

Korábban nem gondoltam volna hogy ha majd a legjobb és a legrosszabb tábori élményemről fognak kérdezni, akkor ugyanannak a napnak a különböző eseményei fognak eszembe jutni.

A reggel a szokásos módon indult: hajnali kelés, etetés, reggeli, első- második-harmadik lovas csoport.

Aztán a harmadik óra alatt egyszer csak begurult egy hatalmas kamion 200 bála szénával. Csak 2-3 nappal későbbre vártam a szállítmányt, egyáltalán nem voltam felkészülve. Nem volt ember, aki segítsen, nem volt itt a quad meg az utánfutó, a gyerekek már a lovon ültek, ráadásul pont le fogjuk késni az ebédet mire végzünk...

Hívtam az irodát, hogy küldjenek még embert, de senkit nem tudtak nélkülözni a többi helyszínről szóval hármasban álltunk neki a kétszáz bála cipelésének.

Feltöltöttük az egyik tárolót, én még maradtam az utolsó adag szénát lepakolni az utánfutóról, a többiek meg mentek a másik tárolóhoz. Olyan szerencsésen sikerült lépnem, hogy a bokám teljesen kifordult. Év elején ugyanez történt, akkor kb 1 hónap kellett mire már nem fájt, de otthon legalább volt egy bokarögzítőm, ami segített gyógyulgatni, itt meg semmi. És persze a szénaszállítmány fele még a teherautón volt, ráadásul ha tényleg nem tudok lábra állni, akkor az istállóban csak egy ember marad délutánra, mert a többiek mind szabadnaposak. Ennél jobb időpontot nem is találhattam volna összetörni magam.

Picit tudtam segíteni a szénával, ide-oda bicegtem amíg rám nem parancsoltak hogy üljek le. Aztán kaptunk két plusz embert, így épp időben végeztünk hogy ne maradjunk éhen.

Délutánra egészen rendbe jött a lábam, szóval ha szerencsém van pár nap alatt el fog múlni. Azért persze a délutáni órákon picit szenvedtem, igyekeztem kímélni magam, meg vacsora után elmentem a nővérhez hogy adjon legalább egy kis kötszert ha már bokarögzítője nincs.

Keddenként vacsora után mindig valami választott foglalkozás van, és a választási lehetőségek egyike a "lovas móka". Eddig mindig valami sorversenyt tartottunk, általában szőrén. Az utolsó három héten szerettem volna lovat úsztatni, de mind a három héten pont hétfő-kedden fordult rosszra az idő, és nincs az a pénz hogy én a hidegben vízbe menjek.

De mint mindennek, az úsztatásnak is eljött az ideje. Két jól bevált lovat választottunk ki, akiket szinte minden nehézség nélkül a vízbe tudtunk vinni. A vízbe érve a lovam elkezdett kapálni meg prüszkölni, a fejét a víz alá dugta, egyszerűen csak élvezte a helyzetet. Aztán amikor elég mélyre értünk és eltűnt a lába alól a talaj akkor nagyon gyorsan meggondolta magát és inkább a sekélyebb rész felé vette az irányt. Persze újra visszafordítottam a mély vízbe, amit ő annyira nem díjazott, de tette a dolgát. Rég szórakoztam ilyen jól, picit bűntudatom is kezdett lenni, hogy a gyerekek csak a partról nézik ahogy mi pancsolunk. Nem is gondoltam volna hogy ilyen könnyedén fogom összevizezni magam, nem is éreztem hogy milyen hideg a víz.

Aztán persze át kellett adnom a terepet a lurkóknak, felsegítették egymást a lóra, én vezettem őket, aztán pár perc után felálltak, és fejest ugrottak a vízbe, hogy jöhessen a következő lovas.

Észre sem vettük hogy rohan az idő, egyszer csak ránk sötétedett. A gyerekeket elküldtük aludni, mi meg visszavittük a lovakat a legelőre. Persze előtte még egyet vágtáztam a vízben. Igaz, hogy nem a homokos tengerpart, ahol mérföldeken át lehet élvezni a sebességet, de legalább annyira jól szórakoztam mintha ott lettem volna.