Utazz velem, az én világomba!

Végre újra találkoztam "AZ észt barátnőmmel". Egy közeli városba mentünk kalandparkba.

Marionnal még évekkel ezelőtt találkoztunk először, együtt dolgoztunk Svédországban. Vagy inkább együtt szenvedtünk. Persze voltak jó pillanatok is, próbálunk inkább azokra emlékezni. :) Amikor a főnök kirakott, és nem volt hová mennem, akkor nála csöveztem egy hétig Keilában, egy Tallin melletti kisvárosban. Egy csomó szép helyre elvitt, megnéztük a tengert egy gyönyörű, eldugott helyen, megmutatta Tallint és még egy mocsarat is bejártunk együtt.

Azóta már egy csomószor szóba került, hogy végre meglátogat engem Magyarországon, de inkább olyan unalmas helyekre ment nyaralni, mint az Amazonas és környéke vagy Costa Rica.

Amikor ideértem Észtországba, és írtam neki, hogy itt vagyok, nagyon megörült, és majd' egy hónap után végre sikerült összehoznunk egy találkát.

Tallinból kb 2,5 órát vezettett Tartuba, és innen Otepää még egy fél óra volt. Nagyon jó volt újra találkozni, mintha csak nemrég búcsúztunk volna el.

A kalandpark sajnos drágább volt, mint amire számítottunk, de ha már ott voltunk, akkor nem akartunk visszafordulni, inkább elleszek száraz kenyéren meg vízen a jövő héten. :)

Öt különböző nehézségű drótkötélpályán és 2 hosszú csúszópályán lehetett magunkat kipróbálni. Rövid oktatás után neki is vágtunk a legkönnyebb résznek.

Már jártam pár kalandparkban, de sehol sem volt ilyen szép és vadregényes. Egy fenyőerdő közepén voltunk, olyan érzés volt, mintha nem is épített területen lennénk, hanem csak valami elhagyatott helyen. Az is jó volt, hogy rajtunk kívül szinte senki más nem használta a pályákat éppen, így nem kellett várnunk, sem pedig sietnünk.

Az első három pálya gyerekjáték volt, szemrebbenés nélkül vágtunk neki a negyediknek, de ez már trükkösebbnek bizonyult. Bár mindketten "gyakorlott mászók" vagyunk (azaz már láttunk olyan embert, aki hallott olyanról, aki jól tud mászni...), néhány akadály majdnem kifogott rajtunk. Sajnos képeket nem tudtunk csinálni, mert a kocsiban hagytuk a telefonokat.

Az ötödik pályát hosszasan nézegettük, és végül Marion úgy döntött, hogy ő lentről néz majd, én meg csak másszak, ha akarok. Mentem is, legalább tud képet csinálni majd rólam. :)

Már a pályára feljutni sem volt egyszerű, egy nagyon hosszú kötéllétrát kellett megmászni, ami nem lenne baj, csak közben állandóan a karabínereket csatolgatni... Később sem lett könnyebb a pálya, 2 részen picit csalnom is kellett. Okosan kell dolgozni, nem keményen. :) Közben a szél is nagyon fújt, és néha elég ijesztő volt a magasban lenni, ahol több tíz centis kilengések is voltak.

Az utolsó előtti résznél megálltam, és úgy döntöttem, hogy mostantól a fán fogok lakni, ezt tuti nem csinálom meg. Egy kötélen kellett volna átlibbenni a túloldalon lévő hálóba, mint Tarzan. Aztán meggondoltam magam, valahogy csak be kell fejeznem, és ciki lenne, ha a személyzetnek kéne lehoznia, végülis én erősködtem, hogy menjünk fel az utolsó pályára is... Nagy sikítás közepette végül belevetettem magam a mélységbe, és magam is meglepődtem, milyen könnyen ment. A vége már csak hab volt a tortán:egy jó hosszú csúszópáya.

Levezetésként még két nagyon hosszú csúszópályára is felmentünk, aztán megköszöntük az instruktoroknak a segítséget, bementünk a boltba csokiért (csak hogy nehogy a sok ledolgozott kalória miatt elfogyjunk), aztán visszaindultunk Tartuba.

Sajnos hamar eltelt az idő, de nagyon jól éreztünk magunkat, le is dumáltunk egy következő találkozót valamikor novemberben.

Este még picit beugrottam a városba, de semmi történés nem volt, inkább visszamentem a koliba és igyekeztem kialudni magam. Sajnos a másnapi izomláz elől így sem menekülhettem...