Ma délután/este rektori fogadásra mentünk a Jégkorszak Múzeumba.
Szokásomhoz híven túl későn kezdtem készülődni, a szobatársam meg sem várt, félt, hogy lekési a buszt. :) Félig-meddig vizes hajjal rohantam a megállóba, de persze nem indultunk időben, volt, aki még nálam is később ért oda. A múzeum Äksi-ben van, fél óra alatt odaértünk. A hely a látogatók számára már zárva volt, csak mi évezhettük az egészet.
Leraktuk a kabátokat, és egy pezsgőspohár várt mindenkit, mellette szőlő, szilva, süti. Jó kezdet. Rövid köszöntő után a rektor átadott minket a tárlatvezetőnek. Az első másfél perc érdekes volt, aztán szépen lassan mindenki szétszéledt, ment a maga útjára. Senkinek nem volt türelme kivárni, míg a srác minden mondat előtt gondolkozik egy percet... És persze senkit nem akarta 15 percig hallgatni, hogy a világ melyik részén hány méter vastag volt a jégtakaró. Próbáltam kitartani, reméltem, hogy majd jobb lesz, de végül én is feladtam...
Egyedül körülnézve egész érdekesnek tűnt a kiállítás, kár, hogy nem volt elég időnk mindent rendesen megnézni. Lehet, hogy érdemes lesz visszanézni ide később, ha lesz időm, energiám.
Mire észbe kaptunk, sok-sok asztalnyi kaja várt ránk a földszinten. Hidegtál, gyümölcsök, csoki, tea, limonádé. Nem bírtunk leállni az evéssel, olyan isteni volt minden. :) Amikor már kezdett ürülni az asztal és kezdett mindenki tele lenni, felinvitáltak minket az emeletre. Két teremben két különböző előadás volt, az egyikben kövekről volt szó, másikban meg rovarokról. Nah, vajon melyikbe mentem? :)
Rövid vetítés volt a pillangókról, aztán megnéztünk pár élő állatot is: szitakötő lárvákat, víziskorpiókat meg egy csomó más vízi izét, és végül eljutottunk a darazsakhoz. Egy nagy, elhagyatott darázsfészek mellett volt egy hordozó, benne egy lódarázs. Amikor az előadó elkezdte kinyitni a dobozt, még én is csak annyit mondta, hogy neneneneneneneneeeee... De kinyitotta. És a darázs nagyon aranyos volt, csak sétálgatott a dobozban, nem repült el, és nem próbált megenni senkit. Már öreg szegény, közeledik a tél, ami a darazsak többségének végét jelenti. Ha a tárlatvezetés nem is ment jól, ez a rész nagyon érdekesre sikeredett.
Hazamenetel előtt még tortát is ettünk. Mivel mindeni csak bámult, nekem kellett odamennem az első szeletért. :) A fincsi marcipánból is kaptam, ami a tetején volt. Nyammm.
Még picit beszélgettünk, de aztán indultak a buszok vissza Tartuba.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.