Utazz velem, az én világomba!

Az elmúlt pár évben már nem sikerül összehozni a családi nyaralásokat, se én, se Enikő nem tudjuk előre, hogy mikor érünk rá, így Édesanyáék sem tudják hogy mikor vegyék ki a szabijukat, hogy mehessünk nyaralni. Mostanában inkább afféle spontán nyaralásaink vannak, amikor épp ráérünk, akkor beülünk a kocsiba és elmegyünk valahová.

Idén egy háromnapos nyaralást sikerült összehoznunk. Vasárnap Lipótra mentünk az élményfürdőbe. Most van egy új élménymedence, hozzá 3 nagy csúszda, meg egy hullámmedence. Édesapa maradt a plédnél vigyázni az értékeinkre (tehát aludt egy nagyot), mi hárman csajok meg mentünk a hullámmedencébe. Már majd meguntuk az életünket, mire végre beindult. A medence közepén volt egy naaagy labda-szerű valami, amire aki tudott felmászhatott. A teteje mint egy nyereg, úgy volt kialakítva, és aki beleült, azt a többiek megpróbálták lelökni úgy, hogy a labdát rángatták. Én úgy éreztem, hogy fel tudok mászni, de túl nagy volt a labda, nem értem fel a tetejéig. Aztán Enikő combjáról sikerült elkapnom a nyerget, de mivel soha nem tudtam felhúzásokat csinálni, ez most sem sikerült :) Később, mikor már Édesapa is bejött a medencébe, neki sikerült engem felvarázsolnia valahogy, szóval ezt is kipipálhattam az életemben.

Sajnos a csúszdáknál mindig nagy sor volt, ezért csak egyet-kettőt csúsztunk. A kamikaze csúszdán csak én csúsztam, a sima "könnyű" zöldön mind a négyen. Volt még egy sárga, amin matraccal kellett csúszni, hárman azt is kipróbáltuk.

A strandos ebéd meglepően finom volt, utána meg egy napozás-olvasás-alvás kombó tette tökéletessé a napot.

Hétfőn augusztus huszadika volt. Előző évben én még Svédországban voltam, a család többi része meg Pesten megnézte a tűzijátékot. Idén úgy döntöttünk, hogy mivel én még nem jártam Pesten huszadikán, menjünk el. Édesanya be szeretett volna jutni a Parlamentbe. Egy órától lehetett bemenni, átmetróztunk a Batyiról a Duna túlfelére, és találtunk egy sort, ami a bejutásra váró emberekből állt. Picit hosszúnak tűnt, és ahogy Enikővel előresétáltunk kiderült, hogy legalább tízszer hosszabb, mint amire számítottunk. Reméltük, hogy összefutunk egy ismerőssel, aki mellé bepofátlankodhatunk, de nem volt szerencsénk. Visszamentünk a sorba-ami mellesleg szinte semmit nem haladt amíg sétálgattunk. Próbáltuk rábeszélni a többieket, hogy esélyünk sincs bejutni, órákig tartana, míg elérünk a bejárathoz. A végső elhatározás akkor született meg, amikor egy ismerősünk kijött, és azt mondta, hogy nem éri meg bemenni, 5 perc alatt végigrohantak egy lépcsőn fel, egy másikon le, és irány kifelé. Így szomorúan ugyan, de kiálltunk a sorból.

Nagyon nagyon nagyon meleg volt. Féltem, hogy elolvadunk. :) De végül túléltünk. Édesanya meg akarta nézni a Szent István Bazilikát. Legutóbb mikor arra jártunk nem voltunk hajlandóak bemenni vele, de most rá tudott venni, hogy menjünk be vele. Be is mentünk volna, ha nem lett volna lezárva a későbbi program miatt. Bánatunkban elmentünk fagyizni az egyik kedvenc fagyizónkba, ahol nem gombócot adnak, hanem rózsa alakúra formázzák. És nagyon finom is.

Ha már a közelben jártunk, gondoltam megnézhetnénk a Magyar Nemzeti Bank Látogatóközpontját is, de persze az is zárva volt. Picit odébb találtunk egy szökőkutat, mellette meg ivókutat. Ebben a forróságban eléggé megfogyatkozott a vízkészletünk, szóval ez kész csoda volt. Felfrissülve mentünk tovább a Lánchíd előtti parkhoz, meg akartuk nézni a kenyérszentelés utáni körmenetet. Egy szép nagy fa árnyékában telepedtünk le, és én rögtön el is aludtam. Amikor jött a körmenet, akkor felébredtem, és megnéztem őket. Sok néptáncos csoport nyitotta a sort, mindegyik énekelt, csujjogatott, a többség zenészekkel jött, jó kis hangulata volt.

Mikor elvonultak visszametróztunk a Batyira, megnézni a Magyar Ízek Utcáját, hátha találunk valamit enni. Rögtön az első helyen kinéztem magamnak valami fincsinek kinéző csirkesültet, de még nem vettem meg, hátha lesz még finomabb is. Lekvár, sütemény, péksütemény, bor, gyümölcslé, méz, zsíroskenyér, sör, limonádé, kürtöskalács, és még sorolhatnám mi minden volt kipakolva. Végül mégis a csirke mellett döntöttem-mellé egy kis borocska, utána meg kürtöskalács. Bármikor elfogadnék egy hasonló ebédet-csak a sorbanállást hagynám ki szívesen.

Már közeledett a tűzijáték kezdése, Édesanyával elmentünk a kocsihoz meleg ruhákért, hátha szükség lesz rá, a többiek meg meg lettek bízva, hogy keressenek egy jó helyet, ahonnan sokat lehet majd látni. Előző évben a rakpartról nézték, idén meg a Halászbástyán kerestek helyet, és találtak is nagyon jót. Még jó, hogy időben foglaltak helyet a lépcsőkön, mert percről percre nőtt a tömeg, és elfogytak a jó helyek.

Egész más a tűzijátékot élőben nézni, mint a tévében. Sajnos a zenét nem hallottuk, de a látvány is elég volt. Nem rajongok a tűzijátékért túlságosan, mindegyik egyforma, ráadásul hatalmas pénzpazarlás is, de idén volt pár nagyon ötletes forma, amiket eddig még nem láttam. Ahol álltunk, onnan két fellövési pontot láttunk, és ha nagyon igyekeztünk még a Lánchíd fényei is eljutottak hozzánk. Én nem is tudtam, hogy a 3 hajóról ugyanazokat lövik fel. Picit amúgy magával ragadott a látvány, meg a hangulat. Nem is gondoltam volna.

A műsor végén a tömeg szép lassan kezdett oszladozni, mi még vártunk egy picit, és csak utána indultunk a kocsihoz. A városból kifelé sem vettünk észre különösebb dugót. Persze picit több volt az autó, mint egy normál hétfő éjszaka, de egyáltalán nem volt zavaró, vagy túl lassú a haladás.

Kedden csak picit pihenni akartunk, minél olcsóbban. :) Nem messze van egy szabadstrand a Dunán, amit most nagyon szépen felújítottak, kitisztították a medrét, oda mentünk. Először még rossz volt az idő, hideg volt, szóval csak a parton játszottunk meg olvastunk, aztán a többiek úgy döntöttek, hogy belemennek, de én csak térdig voltam képes bevizezni magam. Később megint belementünk, akkor már rávettem magam, hogy a hasamat is bevizezzem, de annyi elég is volt. Picit labdáztunk, aztán mivel végre kisütött a nap-lehetett napozni is. Ahogy kezdett hűvösödni az idő hazaindultunk, Óváron még beugrottunk picit Mekizni, aztán tényleg mentünk haza.

Jó, hogy még mindig tudunk néha-néha időt szakítani arra, hogy az egész család együtt legyen. :)