Utazz velem, az én világomba!

A hétvégén Rigába és Vilniusba mentem egy 70 fős Erasmusos csoporttal.

A busz reggel 7-kor indult Tallinból, 10-re ért Tartuba, a csapat fele itt csatlakozott. Egy régimódi többé-kevésbé működőképes emeletes busz volt a járművünk, még pont találtam helyet a felső szinten. Az odafele utat végigaludtam, olyannyira, hogy nem jutott el hozzám a lista, amin fel kellett volna iratkozni az extra félnapos túrára... Csodásan indul az egész...

Rigában a kolihoz közel szálltunk le a buszról, vártuk, hogy kiosszák ki melyik szobába jut. Beszélgettünk, és egyszer csak egy piros-fehér-zöld szalagot pillantottam meg egy hátizsákon. Oké, oké, még mindig lehet hogy olasz. Aztán a másik táskán egy kokárdát is észrevettem, ami elég egyértelműen nem olasz dolog... Az akcentus is meglehetősen magyarnak hatott, bár a név (Hana) annyira nem. Aztán addig hallgatóztam, míg kiderült, hogy tényleg magyar. Nah, ekkor odamentem hozzá, megszólítottam magyarul. A meglepődés hamar örömmé változott, és az is kiderült, hogy igazából Hajninak hívják a lányt, csak a Hana könnyebben megjegyezhető nemzetközi vizeken. :)

A koli eléggé eldugott helyen volt. És mellesleg nem túl barátságosnak tűnő környéken.

10-14 ágyas mini szobákban voltunk, ami miatt sokan nemtetszésüket fejezték ki. Nem igazán tudom, mi volt a bajuk, szerintem teljesen rendben volt minden. Este úgyis mindenki megy a városba, csak későn érünk haza, reggel meg indulunk tovább. Aludni meg pont tökéletes a hely.

Oké, a vizesblokkra ráfért volna egy felújítás, mert bár óránként takarították, még így is büdi volt és koszosnak tűnt.

A kilátásra meg tényleg nem lehetett egy rossz szavunk sem.

A beköltözés után nem sokkal indultunk városnézésre. Azt hiszem nem lehetett könnyű dolga az idegenvezetőnek egy ekkora csoporttal. Én nagyon meg voltam elégedve vele, nagyon jól beszélt angolul és rengeteg érdekes történetet mesélt. Egy kis országismeretes történelemóra után neki is vágtunk az első helynek, rögtön a koli előtti téren.

Ez szobor a 2. világháborúban a németek ellen (nem mellesleg a szovjetek mellett) harcoló letteknek állít emléket.

A bal oldali feketés-zöldes épület a Megszállás Múzeuma, Lettország történetét mutatja be a náci és szovjet megszállás alatt. Bemenni sajnos nem volt időnk, talán legközelebb.

A háttérben lévő templom a Szent Péter templom, Lettország legrégebbi temploma. A tornyába lifttel lehet felmenni, az egész város látható, gyönyörű. Állítólag. Ide sem tudtunk bemenni. Egy érdekes történetet azért meghallgattunk: a templom többször részlegesen el lett pusztítva, újraépítéskor a munkás, amikor felrakja a kakast a tetejére megiszik egy pohár sört/bort, és ledobja a poharat. Minél több darabra törik az üveg, annál tovább fog állni a torony.

Átsétáltunk a Főtérre, ami azt hiszem Riga egyik legszebb része.

Ez a feketefejűek háza, eredetileg a 14. században épült a feketefejűek testvériségének, akik fiatal, egyedülálló német kereskedők voltak. Az épület aztán az idők során teljesen el lett pusztítva, 1999-re építették fel újra. A testvériség a nevét valószínűleg védőszentjéről, Szent Mauríciuszról kapta, aki fekete volt. Jelenleg a látogatók előtt a kapuk sajnos zárva vannak.

A lett parlament itt ülésezik. Az épület előtt áll egy szobor,

Roland szobra, aki az igazságot és a szabadságot szimbolizálja, és árgus szemekkel figyeli, hogy mi történik a Parlamentben.

A tér még egy érdekessége ez az emlékhely. A lettek legendái szerint itt állt a világon az első karácsonyfa, 1510-ben. Minden évben nagy karácsonyfa-rendezvények vannak a városban, Tallinnal versenyezve. Az évek során nem tudtak megegyezni, hogy honnan származik valójában a fadíszítés hagyománya.

Ezt a "karácsonyfát" pár éve, az 500 éves évfordulóra készítette sok-sok művész. Decemberben egy egész karácsonyfa-utca van, ahol különböző művészek különböző anyagokból karácsonyfára (cseppet sem) hasonlító alkotásokat gyártanak.

Riga legmelegebb utcája. Valamilyen oknál fogva ez az utca zárt. A fiatalok télen ide húzódnak be, ha már teljesen megfagytak.

A szovjet időkben elég nehezen lehetett eljutni más országokba, ezért ha valaki filmet akart forgatni, akkor keresnie (vagy építenie) kellett egy helyet a Szovjetunión belül, ami megfelel. Így készült el Riga belvárosában a londoni Baker Street, ahol egy Sherlock Holmes film játszódott.

A Dóm tér. Alig 100 évvel ezelőtt itt még lakóépületek álltak, de valamelyik politikai vezető úgy gondolta, hogy neki márpedig kell egy tér, szóval csinált magának.

Az egykori házak falainak állít emléket a tér kövezete.

A dóm anno -ahogy egy rendes dómhoz illik- a város legmagasabb pontjára épült, de az idők során a sok szemét, meg a háborúk után marad törmelék nem lett eltakarítva az utcákról, így mintegy 2 méterrel megnövelve a talajszintet.

A Nemzeti Rádió épülete, a balkonról fontos emberek fontos beszédeket is szoktak tartani.

A tér manapság a helyiek és turisták találkozási pontjaként szolgál, sok kávézóval, étteremmel.

A következő tér, ahol megálltunk szintén tele volt kávézókkal és cukrászdákkal. Érdekessége, hogy régen itt nem tér volt, hanem folyó folyt, viszont annyira koszos és elviselhetetlenül büdös volt, hogy valahogy eltüntették. A folyó emlékét több dolog is őrzi a téren, például hullám alakú virágágyások,

hullám alakú padok és hullám alakban lerakott térkövek.

Itt található a kis és nagy céh épülete is.

A fekete macska házához egy érdekes legenda kapcsolódik. Építőjét nem akarták befogadni a céhekbe, ezért saját céhet alapított. Az épület tetejére egy domborító, felemelt farkú mérges fekete macskát rakott, farkával a nagy céh épülete felé, hogy ha azok kinéznek az ablakon, akkor a macska nem túl nemes felét lássák. Hosszas pereskedés után végül kötelezték a tetődísz megfordítására.

Az összes rigai ajándékbolt tele van fekete macskás tárgyakkal, az alak Riga egyik fontos szimbóluma lett. A másik állandó szuvenír, ami még a legszemellenzősebb embernek sem kerülheti el a figyelmét, az a borostyán. Minden tizedik üzletben borostyánt árulnak, és nem csak itt Rigában, hanem az egész Baltikumon. Az ókorban az innen induló Borostyánúton szállítottak különböző termékeket (természetesen főleg borostyánt) egész Európába.

Csak hogy ne csak a macskások örüljenek: azért kutyát is lehet látni a tetőn, éberen őrködve.

Ez az emléktábla a balti láncra emlékezteti az arra járókat. A balti lánc vagy balti út egy békés demonstráció volt a szovjet hatalom ellen. Körülbelül kétmillió ember 600 km hosszú láncot alkotott Tallinon, Rigán és Vilniuson keresztül, ezzel jelezve összetart(oz)ásukat, és az önállósodás iránti vágyukat. A dolog komoly szervezést igényelt, például az elhagyatott helyekre buszokkal szállították az embereket. Az esemény bekerült a rekordok könyvébe is, mint a leghosszabb emberi lánc, de már lecsúsztak a dobogó legfelső fokáról. Hogy kik miatt? Természetesen a kínaiak miatt. :)

A Laima egy híres csokimárka, az órájuk pedig egy gyakori találkozási pont.

Csak egy kis ízelítő a termékeikből.

Azt hiszem, hogy ez a város egyik legfontosabb pontja a helyiek szemében, komoly nemzeti jelkép. A Szabadság emlékmű még az első függetlenedéskor állíttatott, és érdekes módon a szovjet időkben sem lett lerombolva - talán a lettek éles eszének köszönhetően.

A szobor eredetileg "Lettország anyát" ábrázolja, a kezében lévő három csillag pedig a három lett tájegységet szimbolizálja. A szovjet időkben a történet hamar átváltozott, "Lettország anya" hirtelen "Oroszország anyává" vált, a tájegységek helyett pedig a három balti állam kapott helyet a mesében.

Végre a hosszas városjárás után jutott egy lélegzetvételnyi szünet egy kellemes, zöld parkban. Itt derült ki, hogy nem csak ketten vagyunk magyarok a túrán, hanem van egy magyar fiú is. Elképesztő, hogy nem mehet úgy az ember sehová, hogy ne botolna magyarokba. :)

Utolsó (előtti) állomásunk ez a szoborcsoport volt, aki nem ismerte fel, hogy mi ez, az furán nézett, viszont aki felismerte, az is. Mi a fenét keresnek a brémai muzsikusok Riga kellős közepén? Hamar megkaptuk a magyarázatot: a szobrot Bréma ajándékozta a testvérvárosának, Rigának 1990-ben, annak jeléül, hogy támogatja az ország függetlenedési törekvéseit. Ironikus módon az állatok nem egy ablakon néznek keresztül, hanem a vasfüggönyt szimbolizáló falon. Egy helyi babona szerint, ha megsimogatod az állatok orrát, akkor a kívánságod valóra válik. Minél több orrot simogatsz meg, annál hamarabb. A sok simogatástól szépen ki is vannak fényesedve a szobrok.

Utunkat egy helyi vendéglátóegységben fejeztük be, mindenki kapott egy pohár sört, picit beszélgettünk aztán mindenki ment, amerre akart. Mi jópáran elindultunk egy helyi étterem felé, de meglátva az árakat rájöttem, hogy annyira azért nem vagyok éhes. A másik két magyar is osztotta a véleményemet, végül a mekiben kajáltunk.

Bizonyos tekintetben ez egy nagyon tradicionális étterem. Ez volt az első meki a Baltikumon, és nagyon népszerű randihellyé vált. A szerelmesek a Laima óránál találkoztak, átsétáltak az úton, és már ott is voltak. :)

A meki után elbúcsúztam a többiektől, ők visszamentek a koliba, de én még picit akartam sétálgatni. Jobb is volt egyedül menni, jobban szeretem egyedül felfedezni a várost. Így oda megyek, ahová akarok és olyan tempóban, ahogy én akarok.

Először átmentem a város újabb részébe, de rájöttem, hogy ott semmi érdekeset nem fogok találni, aztán lementem a folyópartra.

A Duna sem kicsi, de a Daugava egyszerűen hatalmas. Csak álltam mellette, bámultam a vizet, hallgattam a halk csobogást. Olyan mennyei nyugalmat éreztem annak ellenére is, hogy a főút csak pár méterre van a parttól, és az autók meg a villamosok folyamatosan dübörögtek. Nem tudom, hogy mennyit ácsorogtam ott, de kezdtem fázni, továbbindultam. Átsétáltam a túlpartra, megnéztem ott egy érdekes épületet.

Ez a Lett Nemzeti Könyvtár éjszaka,

és nappal.

Kezdett későre járni, visszamentem a koliba, már mindenki készülődött az esti bulira. Egy karaoke bárba mentünk, mindenki nagyon jól érezte magát, a bátrabbak énekeltek is, én úgy gondoltam, hogy inkább nem örvendeztetem meg őket csodás tehetségemmel.

Riga hamar belopta magát a szívembe hihetetlen sokszínűségével. A modern és a régi, a végtelenségig egyszerűsített szocreál és a túldíszített giccs békésen megférnek egymás mellett, olyan harmóniát teremtve, amit nehezen tudtam volna eddig elképzelni. Remélem, hogy lesz még lehetőségem visszajönni ide hamarosan, és kíváncsian várom az út többi részét, holnap továbbmegyünk Vilniusba.