Utazz velem, az én világomba!

A másnap reggel -mondanom sem kell- nehezen indult. Szerencsére a szinte tökéletessé csiszolt technikámnak, a másnaposságnak csak apró jeleit tapasztaltam. A titkos technika: reeengeteg víz. De nem másnap, hanem még a buliban. Jópáran furán néznek rám, mikor 2-3 deci csapvizet lehúzok egyszerre, de beválik.

Reggeli pakolás. Hogy a fenébe próbáljam kitalálni mi fog kelleni az úton, mikor csak az alvásra tudok gondolni?! Persze nehezen ugyan, de sikerült mindent összeszedni. Mondjuk azt hiszem ebben Édesanyának is nagy szerepe volt. ;) Pénz, repülőjegy, kaja, személyi, útlevél... Minden megvan, indulhatunk.

A kocsiban kényelembe helyeztem magam, és mire kiértünk a faluból, már aludtam is. Azt hiszem valahol az Erzsébet híd környékén ébredtem, enyhe émelygéssel. Eléggé rossz jelnek tekintettem, de nem foglalkoztam vele, bekaptam egy rágót, hátha jobb lesz. Nem lett. Egyre jobban émelyegtem, és annak ellenére, hogy semmit nem ettem, az a semmi ki akart jönni belőlem. Letekert ablakokkal, mélyeket lélegezve mentünk, döcögtünk a városban.

Először nem a reptérre mentünk, hanem egy rokonunkhoz, akit már nagyon régen láttunk. Már alig vártam, hogy odaérjünk, és amint megálltunk a kocsival, egy szimpatikus bokorral közelebbi ismeretséget kötöttem. Utána jobban éreztem magam kicsit, de eléggé ki voltam akadva. Tudtam, hogy ez nem az előző esti buli miatt van, hisz ennyi idő alatt akármilyen bulit kialszom, ráadásul sokkal rosszabb voltam, mint egy kiadós ivászat után.

A rokonunk egy boltban dolgozik, először csak Enikő és én mentünk be hozzá, de nem ismert meg minket. Nem is csoda, jópár év eltelt, mióta utoljára látott minket, és azóta mindketten nagyot nőttünk. Aztán bejött Édesanya, meg Édesapa is, akkor már összeállt a kép. Rögtön kávéval, üdítővel kínált mindenkit, de én még egy üveg vízre sem tudtam gondolni, csak ültem, és próbáltam túlélni. Az ott töltött idő jelentős részét a mosdóban töltöttem, próbáltam kiadni magamból mindent, de a gyomrom már tök üres volt...

Végül elkezdtem egy kis vizet iszogatni, meg kaptam valami gyógyszert, hányáscsillapítót. Elég szarul nézhettem ki, ahogy ültem a boltban, falfehéren... Aztán indulnunk kellett, hogy elérjem a repülőt. Útközben vettünk még egy kis gyógyszert, hátha szükségem lesz rá. A reptérre érve sem éreztem magam jobban, a víz amit magamba diktáltam megunta a bezártságot... De aztán kicsit jobban lettem, Enikővel körülnéztünk a reptéren, meglestük ahogy az emberek beszállnak, és a gépek indulnak. Van egy nagyon jó kinti terasz, ahonnan nagyon jó a rálátás mindenre.

Édesanya győzködött, hogy maradjak, ne induljak el, rakassam át a jegyemet, de persze már minden le volt zsírozva, kinéztem magamnak a vonatokat, buszokat, amikkel tovább megyek, meg persze nem akartam fizetni azért, hogy később menjek. A következő gép talán csak egy hét múlva indul, Édesanyáék feleslegesen jöttek fel Pestre, és mire hazaérünk, tuti semmi bajom nem lesz. Szóval döntésem végleges volt, elindultam beszállni.

Ez volt életem első repülése, így fogalmam sem volt, hogy működik a dolog, csak reménykedtem, hogy képes leszek eljutni a gépig, amikor kell. A táskát, pulcsit, vizet, telefont, laptopot, minden egyebet a zsebemből kipakoltam a futószalagra, átmentem a kapun. Szerencsére nem volt semmi gond, mindent bevihettem, amit akartam. A kijelzők szerint a kettes kapuhoz kellett mennem majd a beszálláskor. A "váróterem" tele volt székekkel, amik szinte egytől egyig foglaltak voltak. Végül szerencsére találtam egy üreset. Leültem. Iszogattam a vizemet, és kezdtem éhes lenni. Persze szendvicset nem kívántam, meg a mamától kapott sajtos rudat és nápolyit sem. Kivételesen csokira sem tudtam gondolni. Körbejárkáltam a boltokat, és -csillagászati összegért- vettem egy Mannert, amit szép lassan eszegetni kezdtem.

Még mindig nem éreztem magam jól, gyenge voltam, de legalább már tudtam enni. :) Közben Édesanyáékkal sokat telefonáltam, hívogattak, hogy élek-e még, értesítettem őket, hogy már tudok enni-inni, és hívtam őket, mikor elkezdődött a beszállás. A sorban állás óráknak tűnt, állni nem bírtam, így a földön ültem, és ahogy haladt a sor én is kicsit előrébb ültem. Csak pár ember taposott agyon majdnem. :)

Végre átjutottam a kapun, ki a friss (pesti) levegőre, felszálltam a buszra. Nem igazán értem a rendszer lényegét. Egy egész repülőnyi embert nyomorítanak fel 2-3 buszra, és a buszokkal juttatják el őket a repülőhöz. Persze a repülő pár száz méterre van, mire elindul a busz, akár gyalog is oda lehetne érni.

Szerencsére felfértem az első buszra, hívtam Édesanyáékat, hogy már a buszon vagyok, nézzenek. :) Odarobogtunk a repcsihez kb fél perc alatt, és leszálltunk. Ekkor egy hangos füttyöt hallottam, az egyezményes Takács-család hívó jelet. A család a teraszon állt, integettek, visszaintegettem, aztán felszálltam a gépre. Találtam egy jó kis helyet egy ablak mellett, leültem, övet becsatoltam, és próbáltam jól lenni. Sokáig álltunk még, mire mindenki felszállt, aztán elindultunk a kifutópályára. A felszállás eléggé megviselt, de próbáltam a tájra koncentrálni, és nem a magamba erőltetett kaják vitustáncára a gyomromban.

A másodpilóta köszöntött mindenkit, a stewardess bemutatta a vészhelyzet esetén teendő dolgokat. Mikor már a felhők fölött voltunk, és kigyönyörködtem magam, kényelembe helyezkedtem és aludni próbáltam, remélve, hogy mire felébredek, már nyoma sem lesz a hányingernek. Persze gondolom a gyógyszer is sokat segített, de az alvás is jót tett. Néha felébredtem, ittam pár kortyot, ettem pár falatot, aztán aludtam tovább. Az út 2 órás, szóval nem tartott sokáig. Alvás közben egyszer vagy kétszer hallottam, hogy próbálnak mindenféle marhaságot sok pénzért rátukmálni az utasokra, de persze én nem ugrottam be nekik, csak aludtam tovább. Valahogy nem vágytam egy távirányítós WizzAir gépre, sem egy WizzAir plüssre.

Egyszer csak felébredtem, kinéztem az ablakon és már a felhők alatt, Svédország felett jártunk...