Utazz velem, az én világomba!

A csütörtök egy egész jól induló nap volt, 2 ló és kevés tehén. Mindkét ló sánta. Az egyik az, amelyiknél pár napja voltunk, a krónikus patairha gyulladással. Eddig borogatták a patáját valami sárga lötyivel, amitől szépen felpuhult a pata, és így könnyebben lehetett vágni. Meg a genny is szépen kijött. Már most sokkal jobban tud menni a ló, bár ha először látom, azt mondom, hogy borzalmas állapotban van. De ahhoz képest, hogy kb egy hete, mikor ott jártunk, rá sem állt a lábára, most már hajlandó volt pár lépést tenni. Szegény ráadásul elég kövér is, most épp fogyókúrára fogták, hogy amíg az egyik lába gyógyul, és csak a másikat terheli nehogy annak is baja legyen a nagy súly miatt. Kíváncsi lennék mikorra jön rendbe a lába. A genny egész fentről jött ki, a pata tetejétől egészen az aljáig van egy járat. Amíg az le nem nő, addig nem nagyon lehet használni szegényt.

A másik ló meg régebben sánta volt, de kezelve lett, meg pihentetve. Most csak visszamentünk megnézni, hogy javult-e. Megnéztük lépésben, ügetésben, elzsibbasztott lábbal, nagykörön, kiskörön, és mivel sem én, sem a doki, sem a tulaj nem vett észre sántaságot, kijelentettük, hogy meggyógyult, szép lassan lehet újra munkába fogni. Végre egy ló, amit gyógyultan látok, és nem betegen. :)

Délután jött egy emberevő kutya, akinek othaematomája volt, meg kellett műteni. Ez azt jelenti, hogy a fül két rétege között tulajdonképpen elpattan egy ér, és oda elkezd vérezgetni, és ettől a fül szépen feldagad, mint egy kispárna. Vagy mint a karúszó, amit gyerekkorunkban használtunk a mély vízben. :) Ennek a kutyának csak egész picit lehetett észrevenni a bajt, nem is tudom a gazdinak hogy sikerült. Csak épp egy kb 2 cm-es átmérőjű terület volt megdagadva. Amikor az én kutyámnak volt hasonló, neki az egész füle megdagadt, majdnem teniszlabda méretűre. Az altatást már külön érdekes volt nézni. A gazda meg a lánya próbálták fogni a kutya fejét, a doki a hátulját, és próbálta beadni az altatót. De a kutya mindenáron le akart ülni/hanyatt feküdni. Végül a doki tartotta a kutyát, hogy nagyjából állva maradjon, és az asszisztens adta be az altatót. Kész kabaré volt. :) Aztán kitessékeltük a gazdikat meg az acsarkodó kutyát a váróterembe, és reménykedtünk, hogy a műtét közben nem lesz kedve felébredni.
A műtét simán ment, érdekes volt. Már sokat olvastam, hogyan kell csinálni, sokféle módszer van a megoldására. de még élőben egyiket sem láttam. Most végre láttam egyet. Ha majd egyszer nekem kell ilyen fület műtenem, valószínűleg nem pont így fogom csinálni, de ez sem volt egy rossz módszer, csak talán egy picit túlbonyolították az egészet.

A rendelésre délután egy mongol futóegeret is hoztak. Szegény elég rossz állapotban volt, teljesen kiszáradva, ráadásul a farkát is teljesen lerágta, az utolsó 3 centin a hús teljesen kilátszott, itt-ott meg még a csont is. Ilyen rossz állapotban elég rizikós műteni, altatni, még akkor is, ha van altatógép, de itt az nincs sajnos. A doki megpróbálta minél jobban rendbe hozni, hogy aztán majd elég erős legyen a műtéthez. Kapott egy nagy adag vitaminos-tápanyagos infúziót a hát bőre alá, amitől úgy nézett ki, mint egy bodybuilder. Sajnos eredeti képet nem találtam, de ez is aranyos:

Remélhetőleg jobban lesz a picike majd, a végén már volt ereje egy jó nagyot a dokiba beleharapni.

Az egér után jött egy kutya, aki mindig is furán ment, de most sokszor egyszerűen csak elesik, mintha a hátulja nem bírná tartani. Jó hosszan tartó fizikális vizsgálat meg három röntgenfelvétel után már ki lehetett jelenteni, hogy sajnos a térdében egy keresztező szalag elszakadt, ezt műtéttel meg lehet oldani, de csak egy másik klinikán vállalják be. (Egész idő alatt Sótonyi prof. hangját hallottam "Ez a fióktünet". Páran talán tudjátok miről beszélek :D)

Este megérkezett értünk Viktor anyukája, Magdi néni. Egyedül levezette az 1100 km-t. Pénteken este indulunk haza, így még tud egyet aludni.

Pénteken is az új, rövidebb és biztonságosabb úton mentem a rendelőbe. Még az első-második héten mondta az egyik doki, hogy tud egy jobb utat, hogy ne kelljen a főúton tekernem. Csak nem jártunk arra soha, aztán meg szabira ment, aztán meg elfelejtette. Kedden, amikor már csak 3 nap volt hátra, akkor végre fény derült rá, hogy merre is van az a titokzatos út. És tényleg tök jó. Egy darabig szinte nyíl egyenes, nincs benne semmi kanyar, és épp csak annyira lejtős, hogy nem kell tekernem, száguldhatok, és nem kell fékezni. Az utolsó pár 100 méter már sokkal meredekebb, és van pár hajtűkanyar is, itt már jobban oda kell figyelni, fékezni is kell. Nem mértem le, hogy tényleg rövidebb-e, vagy gyorsabb-e, de az tuti, hogy sokkal egyszerűbb csak lefelé gurulni, nem úgy, mint a főúton, ahol néha felfelé is kell tekerni picit.
Ami még nagyon tetszik az új útban, az a csend és nyugalom. Meg a kilátás. A kilátás az valami csoda. És olyan közelinek éreztem a természetet, mint talán még soha az elmúlt pár héten. Itt-ott legelő tehenek-főleg húsmarhák. Sok-sok ragadozó madár repked, keresik a finom falatokat. A varjak csapatokban ülnek a fán vagy a szántóföldön vagy esetleg fekete felhőként repülnek a következő kiszemelt pont felé. Az énekesmadarakat is hallani, amiket eddig nem vettem észre, vagy csak nagyon ritkán. Szarka is akad néhány, és aminek a legjobban örültem, az egy harkály volt. Kész terülj-terülj asztalkám volt a természetre éhes szemeimnek.

A délelőtt gyorsan elrepült, az ebédszünetben épp olvasgattam, amikor az egyik doki jött, és elbúcsúzott tőlem. Kezet fogtunk, minden jót kívántunk egymásnak. Nem sokkal később az egyik asszisztens is befejezte a munkát aznapra, és hazament. Csak úgy köszönt el, mintha másnap újra találkoznánk, egy sima "Tschüss", és kész.

A délutáni rendelés valami fergeteges volt. Még soha nem volt ilyen érdekes és izgalmas. Őrült macskás nő, gyilkos kutya, és végül egy vadliba.

Kezdjük az elején: bejött egy idősödő, alacsony, ráncos, vékony nő, aki első pillanatban az általános iskolás történelemtanáromra emlékeztetett. De aztán a hangja már nem volt olyan tiszteletet parancsoló, inkább félénk és kislányos. Egy egészen apró fonott kosárkát hozott, benne a kiscicáját. Kinyitotta a doboz elejét, és szó szerint leesett az állam. Elkerekedtek a szemeim. Még jó, hogy se a doki, de a nő nem látta, csak az asszisztenssel néztünk össze és mosolyogtunk. A dobozban egy hatalmas, óriási fekete kandúr gubbasztott. Nem is értem, hogy fért bele. Mintha egy patkányt akarnék egy gyufásdobozba beletuszkolni. Az első sokkon túltettem magam, addigra már kirángatták az ellenkező kandúrt a nyugodt helyéről, és a nő a kezében tartotta. A cica szépen megkapta az oltást, visszapaszíroztuk a dobozba. Majd a nő, aki egészen addig a cicát simogatta, dédelgette és becézte, elővett egy zsebkendőt, és azzal letörölgette a kezeit, mert pár szál macskaszőr a bőrére hullott. Majd elővetette a dokival a szőreltávolító-izét, ami egy papírguriga, és a külseje ragad, ahogy görgeted magadon, összeszedi a szőrt. Sajnos már nem volt ragadós, nem volt használható semmire. Dehát így mégsem mehet haza. Téptünk kb 20 cm vastag szigetelő szalagot, és azzal kezdte leszedegetni szépen aprólékosan a szőrt. A bal melle alatt volt egy egész nagy kupac, de azt nem látta a mellétől. A doki is meg én is észrevettük, de amikor megkérdezte, hogy így már jó-e, vagy van még valahol szőr, akkor a doki egy pillanatra tanácstalanul rám nézett, aztán azt mondta, hogy nem, nincs, így már jó kell, hogy legyen. Nah, ekkorra én már teljesen elvesztettem az önuralmamat, és elkezdtem röhögni. A nő szerencsére nem nézett felém, de az asszisztens megint észrevette, hogy nem bírok magammal. :) Azon imádkoztam, hogy a nő még 5 másodpercig ne forduljon vissza, annyi alatt talán rendbe hozom az arcberendezésem. Ha meg mégis visszafordul, akkor egyszerűen én is megfordulok, és kimegyek az ajtón, mintha halaszthatatlan dolgom lenne. Végül sikerült úrrá lenni magamon. Elköszöntünk, és mindhárman fellélegeztünk.
Elég sok fura emberre találkoztam már a rendelőben, meg a rendelőn kívül is, és általában teljesen közönbös tudok maradni, de most tényleg elszakadt a cérna. :)

A következő páciens egy pici termetű, de jó öreg kutya volt, azért jött, hogy ellenőrizzék a fogait. Elég rossz állapotban voltak, tiszta fogkő, és mellé "kellemes" szájszag. Ezt már messziről láttuk/éreztük. Közelebbről nem hagyta magát megvizsgálni, teljesen őrülten viselkedett, acsarkodott, ugatott, harapni próbált. A gazdi úgy gondolta, hogy nyugodtabb lesz az ő kis szeme fénye, ha ő kimegy a vizsgálóból. Valóban kicsit visszavett a hisztiből, szépen meg lehetett nézni a fogait az egyik oldalon. Persze úgy, hogy a grabancát erősen meg kellett markolni, hogy mozdulni se tudjon. Miközben a másik oldalt is szemügyre akarta venni a doki, picit lazított a fogáson, és a kutya is rájött, hogy ja, ő egy vérengző fenevad valójában. Egy pillanat elég volt, és a doki már vérző ujjal állt a vizsgálóasztal mellett, a kutya meg a szekrény alatt vicsorgott. Az ujjak leápolása után megkértük a gazdit, hogy tessékelje ki a kutyáját, és a fogkőleszedésre már szájkosárban hozza...

A rendelés fénypontjaként egy gyűrűzött vadliba-szerűség érkezett. A mellét megtámadta valami nyavalya, kihullott a tolla, és már a húsa is kilátszott. Kapott gyógyszereket, bekötöztük és hazaküldtük további kezelésre.

A rendelés végén mindenki az irodában ücsörgött. Aztán jött a főnök, és kezembe nyomott egy borítékot, hogy köszöni hogy ott voltam. Picit bunkóság lett volna rögtön kibontani, szóval csak elraktam a táskámba, és olvasgattam, vártam, hogy Viktorék odaérjenek értem. Közben meg fúrta az oldalam a kíváncsiság. Valószínűnek tartottam, hogy pénz van benne, de alig vártam, hogy megtudjam, mennyi. Végül sikerült egyedül maradnom és kibontanom. 20 Euró, szép összeg. Bár picit furán néz ki. Ahogy jobban megnézem, észre is veszem mi a gond vele, több rajta a nulla, mint kellene. Gyors fejszámolást végzek, és alig jutok szóhoz, mikor kiderül, mennyi is az a 200 Euró. :O

A következő doki is megy haza, vele nem töltöttem semennyi időt, csak néha összefutottunk az irodában. Nem is nagyon búcsúzkodunk, csak egy sima viszlát és kész.
Aztán jön egy hívás, egy tehenet kell megnézni, a másik doki is elmegy. Ő rendesen elbúcsúzik, minden jót kíván, ő is kezet fog velem.
Már csak ketten vagyunk a rendelőben, az asszisztens, meg én. A cuccaimat már összekészítettem, és alig várom, hogy Viktor jöjjön végre értem. Nem mintha annyira sietnék haza, de Viktor hozza a csomagot, ami tele van édességgel-teával-kávéval, ezt szántam búcsúajándéknak. Hétkor még mindig az irodában ülök, és várok. A csaj feláll, eltűnik, aztán az utcai ruhájában jön elő. Kérdezem, hogy akkor menne haza, mi? Bólogat és nevet. Amikor kilépünk az ajtón, pont akkor száll ki Viktor a kocsiból. Gyorsan előszedetem vele a csomagocskát, a csaj kezébe nyomom, elbúcsúzunk, minden jót kívánunk, aztán ő beviszi a csomagot, mi meg elindulunk haza.

Hát ez volt az utolsó nap. Azt hiszem, picit hiányozni fog, nagyon jó volt a társaság, mindenki nagyon segítőkész, és rengeteget tanultam.