Utazz velem, az én világomba!

Az egyik nap terepre vittük a gyerekeket. A legelőn két kapu van, de az egyiket használjuk csak amikor a lovakat kiengedjük vagy bevisszük az istállóba. Az lovaglóösvényt a másik kapun keresztül lehet elérni, szóval nyilván azt kellett használnunk. A terep egész jó volt (annak ellenére is, hogy mindhárom instruktornak gyalogolnia kellett), az istállóba más útvonalon tértünk vissza.

Este amikor kiengedtem a lovakat, egyedül voltam. Ahogy becsuktam az egyes számú kaput, belém hasított a felismerés... A másik kaput még mindig nyitva van. Első ránézésre a lovak többsége a legelőn volt, mindegyik a szénabálák körül téblábolt, eszegetett. Miközben sprinteltem a másik kapuhoz, pörgött az agyam. "A lovak még csak 1-2 perce értek ide a legelőre, éhesek, inkább szénáznak mint hogy bóklásszanak. Meg különben sem tudják, hogy van ott egy kapu. De a kapu túloldalán fű van. Friss, zöld, csalogató. Tuti kimentek egypáran. De ha ki is mentek, akkor biztos rögtön meg is álltak, minek mennének messzire, ha ott van rögtön a fű. De ha mindenki füvet akar, akkor elkezdik egymást piszkálni, és elszaladnak. De a többség akkor is bent van, látom őket, eszik a szénát. És nem vonulnak a kapu irányába. Nyugi van. Meg különben is ha néhány meg is lépett, csak visszajönnek a többiekhez. És ha mégsem? Nincs nálam a walkie-talkie, hogy segítséget hívjak. Nincs nálam kötőfék vagy legalább egy vezetőszár hogy el tudjam őket kapni. Oké, van nálam egy ostor, de azzal nem biztos, hogy sokra megyek..."

Nah, mire teljesen kifulladva odaértem a kapuhoz, akkor láttam, hogy be van csukva... Valószínűleg a gondnok épp arra járt és becsukta. Ez ám a megkönnyebbülés. Leültem, hogy kifújjam magam, és megfogadtam, hogy az a kapu mostantól mindig be lesz csukva.