Aki járt már nálam, vagy a környéken (Kisalföld, Győr), az tudja, hogy nem véletlenül hívják alföldnek az ország ezen részét. A falu teljesen sík, kivéve egy dombocskát, amin a templom van. Azt amikor csak lehet, elkerülöm. Amikor meg a nagybátyánkhoz jártunk a "fácántelepre", hazafelé is volt egy naagy emelkedő (pár méter hosszú), és azt is nehezen viseltem. Nem tehetek róla, nincsenek hegyek, amiken megszokhattam volna. Győr város is elég lapos, főleg az a környék, amerre én szoktam közlekedni.
Szívesen túrázom a Bakonyban, de mindig alig várom, hogy hazaérjünk. Ha felfelé kell kaptatni, majd kiköpöm a tüdőmet. Lefelé meg megint nem jó, mert akkor meg fékezni kell, hogy ne guruljak le, mint egy zsák krumpli.
Egyébként persze gyönyörűek a hegyek, mindig elámulok rajtuk. Imádok lenézni a völgybe, imádom, ahogy elterül a lábam alatt a világ. Jó érzés, ha felsétálok jó magasra, és csak ülök ott egy darabig. De a feljutás az egy komoly küzdelem.
Még Franciaországban próbáltam megmászni egy hegyet. Percenként megálltam szusszanni egyet, és átkoztam magam, hogy egyáltalán nekivágtam. Mögöttem jött egy francia család, két kisgyerekkel, akik kb 6 évesek lehettek, és vígan sétáltak felfelé,egy picit sem esett nehezükre. Ennyit számít az, ha valaki olyan környéken nő fel, ahol minden tele van hegyekkel, vagy minimum kisebb-nagyobb dombokkal.
Párszor előfordult már, hogy egy ismeretlen városban sétáltam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy alig bírok menni. Csak akkor vettem észre, hogy van egy icipici emelkedés az utcában. Szóval rögtön feltűnik ha valami nem tök sík.
Bicóval sem jobb a viszonyom a hegyekkel. Lefelé király száguldani, de felfelé... Az autópálya felüljárón mindig számoltam visszafelé, hogy hányat kell még tekerni, mire a tetején vagyok, és jöhet lefelé az őrült menet, megpróbálhatom megdönteni a sebességcsúcsomat.
2 éve a Balaton déli részén bringáztunk végig, és bár ott csak kisebb emelkedők vannak, mindig örültem mikor egy újabb sík szakasz következett.
Év közben a suliba is biciklivel megyek. Egy darabig útba esett egy felüljáró, de aztán szerencsére találtam egy másik utat, ami ugyan picit hosszabb, de legalább sík. Azóta elköltöztem, és a Margit-szigeten tekerek végig. Sajnos nem találtam olyan útvonalat, ahol nem kell felfelé tekerni. :)
Most itt Brimingenből ha reggel megyek a rendelőbe van néhány emelkedő, amiken át kell magam küzdeni, de aztán szerencsére egész hosszú a lejtős rész, ahol csak a fékekkel kell babrálni. Viszont sajnos párszor hazafelé is bicóznom kellett. Azt hittem, hogy nagyon rossz lesz, de miután belelendültem, egészen élveztem. Jó érzés minden izmommal dolgozni, hazaérve pedig gyorsan levetni a ruhát, ami csupa víz lett, és beugrani egy forró zuhany alá.
Összefoglalva nem szeretek hegyen (vagy akár csak dombon) járkálni, sőt a lépcsőkért sem vagyok oda. De ha kell, akkor szívesen megerőltetem magam, csak legyen értelme, kapjam meg érte a megfelelő "jutalmat". Legyen az egy gyönyörű kilátás, vagy csak az érzés, hogy ezt is sikerült megcsinálnom.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.