Utazz velem, az én világomba!

Eddig még nem volt kedvem írni erről, de most már talán kilábaltam a nagy balszerencsés korszakomból . :) (Lekopogom...)
Azt hittem soha nem lesz vége, a sok rossz dolog csak úgy jött egymás után. Mint valami megállíthatatlanul zuhogó eső.

Mielőtt Németországba mentünk volna, kellett volna pénzt levennem Viktor bankkártyájáról. Beütöttem a PIN-kódot, meg hogy mennyi pénzt akarok kivenni. Az automata elkezdte visszaadni a kártyát, én megfogtam, de mielőtt teljesen kiadta volna, visszahúzta. Megint kiadta, de megint csak picit, és visszahúzta. Amikor harmadszor is eljátszotta, gondoltam velem ne szórakozzon, legközelebb elkapom és kirángatom belőle. Erre már nem volt lehetőségem, mert kiírta a képernyőn, hogy nem vettem el időben a kártyát, ezért ő inkább megtartja. Köszi. Persze pénzt egy fillért sem adott... Fura, mert nem írta ki, hogy kérem vegye el a kártyát-pedig az lett volna a normális. Picit ottmaradtunk, nehogy utólag mégis adjon ki pénzt, valaki meg elsétáljon vele. Közben hívtuk az automata üzemeltetőit, meg a bankot is. A banknak sima mobilszáma van, nem ingyenes. Bepötyögtem a számot, kiválasztottam a megfelelő menüpontot. "Kérem várjon türelemmel, blablabla, az ügyintéző jelentkezéséig előre láthatóan még több, mint egy percet kell várnia". Pár perc után meguntuk, letettük. Kicsit később újra próbálkoztunk. Megint semmi. A kártya valamikor reggel, kb 8 körül tűnt el, és a bankot csak kettő után tudtuk elérni. Viktor szépen elmagyarázta, hogy ez nem állapot, és mi a fenét képzelnek magukról, aztán utána elmondta a problémát is-kártyaletiltás, új kártya igénylés stb. Persze a kártya majd csak X napon belül lesz kész, addigra mi már rég Németországban leszünk... Pénz, és bankkártya nélkül...

Amikor megérkezett a kártya, Viktor anyukája utánunk küldte, szóval utána már nem kellett aggódni, de addig picit mérgesek voltunk.

Szerdán kezdtem a rendelőben dolgozni, délelőtt lementem a kocsival, déltől háromig pedig szünet volt, addig visszamentem a lakásba. Három előtt újra indultam a rendelőbe. Az eső esett, és az út lejtős volt. Nem szeretem az ilyen kanyargós hegyi utakat, esőben meg még kevésbé, szóval lassan, meg óvatosan mentem. Csak úgy tűnik, hogy mégsem eléggé. Az utolsó kanyarban fékeztem (jó kis balos hajtűkanyar, lejtőn lefelé), de a kocsi úgy döntött, hogy ő inkább a kanyarodás helyett a vízen akar szörfözni, és egyenesen menni tovább. "Szerencsére" előttem egy kis padka után egy fal következett, nem pedig valami szakadék. Az út szélén egy kis vízelvezető árok volt, a kocsi abba tottyant bele. Pár másodperc után, mikor rájöttem, hogy élek, és egyáltalán semmi bajom-csak rohadt ideges vagyok, meg picit meg is ijedtem-hátramenetbe kapcsoltam, hátha sikerrel járok. Persze nem tudtam kitolatni. Kiszállni pedig szintén nem tudtam, mert bal oldalon egy útjelző tábla volt, olyan közel, hogy az ajtót milliméternyire sem tudtam kinyitni. Az ablakot is jól összekarcolta... Átmásztam az anyósülésre, úgy tudtam kikászálódni. Körbejártam a kocsit, gondolkodtam, hogy mi a fene legyen. Viktort nem tudom felhívni, mert a föld alatt dolgozik, nincs térerő. Reménykedtem, hogy jön valaki, aki segít valahogy.

Alig kellett várnom, egy kamionos meg is állt, de sajnos nem tudott egy kukkot se angolul, így a csekélyke kis németemmel próbáltam megérdeklődni, hogy nem tudna-e segíteni. Szerencsére rögtön egy másik kocsi is megállt, egy viszonylag fiatalabb csajjal, aki azért 1-2 szót tudott angolul. Miután a kamionos azt mondta, hogy ő ugyan nem tud segíteni, elhajtott. A csaj meg hívott nekem egy autószerelőt a városból, aki egy terepjáróval meg vontatókötéllel érkezett, és kihúzott.

Persze a kihúzás sem volt egyszerű mutatvány. A kocsi mellett, jobbra is volt egy tábla, de jó pár méterrel odébb. Ahogy húzott, először a bal ablak karcolódott meg még jobban, aztán addig-addig ügyeskedtem, tekergettem a kormányt, míg majdnem a másik oszlopnak is nekimentem-de az első kerekek még mindig a vízelvezetőben voltak. A hapsi kiszállt, és megmutatta, merre tekerjem el a kormányt teljesen, és ne mozdítsam. Így további sérülés nélkül megúszta szegény Nissan. A pasi csak pár eurót kért, sokkal többre számítottam.

Gondoltam minden rendben, elhajtok a rendelőhöz, este meg majd jót nevetünk a dolgon. Beültem-már nem az anyósülésen átmászva-és indítottam, a kocsi ügyesen elsőre indult, de ahogy mentem lefelé a dombról, valami nagyon fura volt. A kocsi nem arra ment, amerre én akartam. Mindegy merre tekertem a kormányt, az csak húzott valamelyik oldalra. Szépen lassan, egyesben, szinte végig fékezve, lépésben eljutottam a boltig, és ott le is parkoltam. Út közben csak egyszer kellett kanyarodni, de azt is bőven elég volt kivitelezni. Megállás után jobban megvizsgáltam a kocsit, és az első kerekek ahelyett, hogy kb párhuzamosan álltak volna, elég nagy mértékben összetartottak. Marha jó. Ez nem két fillér lesz...

Viktornak SMS-eztem, hogy rögtön hívjon, ha végzett. Hat körül hívott, jött értem. Nézegette egy darabig a kocsit, aztán szép lassan átdöcögtünk vele a hotel parkolójába, ahol ő régen lakott. Viktor minél inkább nézegette, annál inkább látta, hogy tényleg nagy a baj, és hogy a "saját lábán" nem megy innen sehova a járgány. Magyarországi ismerőst hívtunk, autómentőt, aki már egyszer egy másik kocsi miatt ment értük Franciaországba. Jó lenne, ha minél előbb tudna jönni, és hazaszállítaná szegénykét. Elég valószínű, hogy totálkár, de majd a szerelő eldönti. Nem éreztem magam szarul, ááá...

Pár nappal később jöttek is a kocsiért, hazavitték, és kiderült, hogy meg lehet csinálni. Megkönnyebbülés. Nyilván nem lesz olcsó, de még mindig olcsóbb, mint egy új kocsit venni...

Még ugyanezen a kocsiösszetöréses napon történt, kicsit később. Édesanya hívott, hogy elpusztult az egyik pónim, Jack. Ő volt az első pónim-kb fél éve kaptam, aztán lett egy párja is, Joe. El se hiszem, hogy elpusztult. Pár napja még egy versenyen voltam velük. Amikor kiindultunk németekhez, már akkor is picit bágyadtabb volt, mint szokott, de ráfogtuk a melegre. Evett, ivott, kakilt, pisilt. Néha lefeküdt, de aztán szólításra fel is állt, sétálgatott. Nem volt nyugtalan, nem tűnt úgy, hogy fáj valamije. Most meg egyszer csak már nincs. Nem tudom, mit tehettem volna, hogy megelőzzem ezt. Egyáltalán nem tűnt komolynak, fiatal is volt még. Nem láttam értelmét, hogy dokit hívjak hozzá, aki jó kis pénzért kiszáll, megsimogatja, körbejárja, hümmög, és azt mondja hívjam újra, ha rosszabbul lesz.

Kicsit rossz volt hazamenni, hogy már csak Joe volt ott. Mindig is Jack volt a kedvesebb nekem, követett mindenhová, mindig bújt. Persze amikor átbújt a villanypásztor alatt, és letaposta a frissen ültetett, babusgatott, öntözgetett sövényt, akkor annyira nem volt a szívem csücske. De most már nem igazán bánnám, ha összetaposná a virágaimat, csak itt lenne még... :(